Mennyi időt szánunk magunkra?
Napjainkban mindenki rohan. Tele vagyunk elvégzendő
feladatokkal, határidőkkel, kötelezettségekkel. Mindennek szeretnénk eleget
tenni, nem lemaradni soha semmilyen számunkra fontos információról vagy
eseményről. Versenyt futunk az idővel…..
Persze tudomásul kell vennünk, hogy felgyorsult az életünk.
Zúdul ránk az információ, ha alszunk vagy pihenünk, a világ akkor sem áll meg,
csak esetleg mi maradunk le egy fontos hírről.
Hogyan befolyásolja ez a felfokozott tempó a családi-baráti kapcsolatainkat? Lehet vagy kell-e egyáltalán óvnunk, védenünk a privát területünket? Sokszor hamis tükröt tart elénk a világ. Azt sugallja, erősíti bennünk, hogy akkor vagyunk fontosak, akkor számítunk igazán, ha mindig, mindenről tudunk, elérhetők vagyunk.
Nagyon sokszor a szabadidős programjainkban is lógunk a
neten, az okos telefonokkal mindenről értesülünk, sőt a fél világgal meg is
osztjuk, hogy éppen mit csinálunk, vagy hol vagyunk. Közös családi vagy baráti
összejöveteleken szinte alig figyelünk egymásra, a minőségi együttlét fogalmát
pedig talán nem is ismerjük. Pedig ezek
által tudnánk feltöltődni, igazán a jelenben, az „itt és most”-ban élni.
Természetesen korosztálytól is függ ez a határtalan
aktivitásunk és rohanásunk az események után. Ezt még fiatal korban meg is
értem, elfogadom, hiszen az önismeretük még csak alakulóban van, nem igazán
vannak tisztában az értékeikkel, hibáikkal, és a külvilágtól várják a folyamatos
megerősítést, visszajelzést. Ha a„jó fejség” kritériuma az, hogy folyamatosan
tudassuk tartózkodási helyünket, gondolatinkat, érzéseinket, akkor a fiatalok
nagy része – tisztelet a kivételnek – ennek az elvárásnak akar megfelelni,
hiszen fontos neki a csoporthoz tartozás
érzése.
Engem inkább az gondolkoztat el, ha azt látom, hogy családok
úgy élik az életüket, hogy ebből a mókus kerékből nem szállnak ki, teljesítendő
feladatnak fogják fel az elvégzendő dolgokat, az együtt léteket, a közös
eseményeket. Mindenki túlhajszolt, nincs ideje egy kicsi sem arra, hogy
rácsodálkozzon dolgokra vagy egy kicsit magában legyen. Akár a gondolatival,
akár az érzéseivel. A nők nagy része sajnálja magától az időt, mintha ez
egyáltalán nem számítana, ez eretnek dolog, aminek még a gondolatát is jó
mélyen el kell nyomni magunkban. Hiszen milyen anya, feleség, barátnő vagyok,
aki igényli azt, hogy rendszeresen szakítson magának ÉN időt, amikor azzal
foglalkozik, amire igazából vágyik. Nem
nagy dolgokra gondolok, de egy fél-egy órás feltöltődés csodákat tesz. Ez bármi
lehet, amire tényleg szívből vágyunk. Ám akkor ott, csak azzal illetve
magunkkal foglalkozunk. Barátnőzünk, könyvet olvasunk, sportolunk, megnézünk
egy filmet, elmegyünk sétálni, alkotunk a konyhában, a lényeg, hogy ez nem
kötelező, hanem szabadon választott elfoglaltság.
Hetente, amikor megtervezem a heti kötelezettségeimet,
rögzítem azokat a feladatokat, amiket muszáj megcsinálni, elvégezni. Ám
maradnak lyukak, amiket jól ki lehet használni. Ezt ÉN időnek hívom, és
ugyanúgy rögzítem a naptáramban, mint a kötelező programokat. Ilyenkor megyek
el szépítkezni, vásárolni, sportolni vagy moziba, színházba. Megtanultam már
ezeket az időket is tiszteletben tartani, és ha egy mód van rá, erre az időre
nem tervezek be kötelező programot. Persze nem arra gondolok, hogy minden nap
órákat töltsünk kedvteléseinkkel, de
arra igen, hogy szakítsunk legalább minden nap egy kis időt magunkra. Az a
tapasztalatom, hogy megéri ez a feltöltődés. Én a Duracell nyuszihoz szoktam
hasonlítani ezt a helyzetet. Sokszor egy fél óra is elég, hogy lekapcsoljam
magam a világ száguldó információ vonatáról, és csak magammal foglalkozzak.
Sokáig azt gondoltam, hogy ez önzés. Aztán ahogy megtapasztaltam ennek a
pozitív hatását a családi-baráti kapcsolataimra, megértettem, hogy ezzel
tartozom magamnak, és a környezetemnek. Mindenki profitál ebből az ÉN időből.
Őri Júlia
